A barokk és a rokokó vasművesség
A vasművesség fénykorát Európa-szerte – így hazánkban is – a XVIII. században élte: ez időben egyenrangú szerepet játszott a szépművészetekkel és az építészettel. A reneszánsz kor után a barokkban tovább csökkent a vasmunkák biztonsági funkciója, és fokozottabb mértékben érvényesülhetett a művészi fantázia.
A barokk stílus virágzásának idejére következett be a tervezés és a kivitelezés elkülönülése. Külföldön a legkitűnőbb építészek és dekoratőrök foglalkoztak rácsok, kapuk tervezésével, mint például Jean Bérain, Daniel Marot, Francois Blondel, Balthasar Neumann. Az építészeti alkotásokon lendületes formák jelentek meg, és ezt a formagazdagságot a vasművesek is átvették, A vas mint hajlítható anyag igen alkalmas arra, hogy mozgalmas formákat alakítsanak belőle: vagyis a barokk építészet pompáját a vasmunkák még tovább fokozták.
A reneszánsz átfűzött vasrácsain alkalmazott hengeres rúdvas helyét a négyzetvas váltotta fel, az átfűzést pedig a levékonyított és egymásra helyezett (lapolt), illetve gyűrűs kapcsolások helyettesítették. A reneszánsz rács – mint említettük – mindkét oldalán egyforma, azonos síkban helyezkedik el; a barokk rácsnál elő- és hátlapot különböztetünk meg, és a rácsrudak síkjából különféle díszek, formák domborodnak ki.
A barokk építészet, elsősorban a kastélyépítészet, tág teret adott a vasművesség kifejlődésére. A korábban oly fontos zárak, ajtófogantyúk, kopogtatók funkcionális jelentőségüket részben elveszítették ugyan, díszítő szerepük azonban megmaradt.
A zárak dús díszítése domborított vagy vésett technikával készült, és a középkori zárak mintájára a kulcs zárba behelyezését megkönnyítő V alakú vezeték – most már csupán díszként – szintén előfordult (például az egri volt vármegyeháza kovácsoltvas kapuin).
A barokk építészet új épületelemeket alkalmazott, mint például az erkély- és lépcsőrácsokat, a kerti kapukat, ablakkosarakat. A lendületes vonalú rácsok a középületek és kastélyok kiemelt helyein jelentek meg, emelve az épületek pompáját.
A főúri kastélyok építése mellett az ellenreformáció vezetői, a jezsuiták hatalmas templomépítési tervet dolgoztak ki, és általában a katolikus egyház Európa-szerte nagyszabású templomépítkezésbe kezdett, Magyarországon a török kiverése után pótolni kellett számos elpusztított templomot, de állandósult a középkori templomok átépítése is, ugyanis az ellenreformáció a katolicizmustól eltávolodott tömegeket pompával kívánta elkápráztatni és az egyházba visszavezetni. E nagy átépítési lázban – mely a falusi templomokig is elhatolt – sok gótikus templomunknak adtak részben vagy egészben barokk külsőt és belsőt, elpusztítva ezzel középkori vasműves emlékanyagunkat is. Később a stílustisztaságra törekvő kíméletlen purizmus és a gondatlanság sem kedvezett korábbi vasműves emlékeinknek.
A reneszánsz korban a német vasművességé volt a vezető szerep, a barokkban ezt Franciaország ragadta magához. Gazdasági megerősödése, a francia abszolutizmussal együtt járó pompakedvelés ösztönzően hatott a kastélyépítészetre, ahol a jól képzett lakatosok hadát foglalkoztatták.
Szembetűnő különbség mutatkozik a francia és a német barokk rácsok stílusa között. A francia rácsokra a tektonikus formálás jellemző, mely elsősorban a még a középkorban kialakult biztonság és anyagszerűség követelményeinek megfelelő szerkesztési elvekre vezethető vissza. Ezek a rácsok megfelelő távolságban egymás mellé állított és merevített, rendszerint lándzsaszerű vasrudakból állnak. A hegyes vasvégződést a gótika korában biztonsági okokból alkalmazták: mert nehezítette az átmászást, a behatolást. A barokk korban ez a végződés gazdag koronázó résszé formálódott.
A szövevényes oromzat dekoratív ellentéte lett a pálcasorból álló rész tektonikus szerkezetének. Aligha említhetnénk erre kitűnőbb példát, mint a francia vasművesség legszebb alkotását, a nancyi Place Stanislas pompás, részben aranyozott rácsozatát. Hasonlít hozzá a város katedrálisának nagy kápolnájában a XVIII. század közepén készített rács és Versailles kertkapuja 1680-ból.
A XVIII. századi német vasművesség, a tektonikus szellemű szerkesztési elvekkel ellentétben, a túltengő díszítésre törekedett, a szerkezeti váz csupán arra szolgált, hogy a díszeket, a leveleket, a virágokat hordozza.
A barokk művészetben fontos díszítőelemmé vált az akantuszlevél. Ez a görög eredetű, klasszikus szépségű levélforma a XVII. század végétől uralkodott a közép-európai építészeti ornamentikában. Formája sok egyéni változaton ment át; erős fény-árnyék hatásokkal igen plasztikus benyomást kelt. A XVIII. század első felében még a szimmetrikus kompozíció volt divatos a kovácsoltvas-művességben: C-motívumok, indák, levelek, virágok adták a díszítést, miként azt a budai Szent Anna-templom Szent Sír-kápolnájának rácsa is mutatja. Itt a túlságosan pontos szimmetria még követhetővé teszi a mozgalmas vonalakat.
A század második felében a foszladozó kagyló- és a lángnyelv-motívum is megjelent, a szimmetria megbomlott, a vasművesség elvesztette anyagszerűségét. Az akantuszlevelek végződései átlépték a szerkezet síkját, a hajlékony csigás-virágos indák olykor áttekinthetetlenné tették a kompozíciót.
A XVIII. századi magyar vasművességre hatott mind a francia tektonikus formálás, mind a német túltengő díszítés. A francia formálás legszebb példája a fertődi Esterházy-kastély architektonikus felépítésű, hármas tagolású kerti kapuja, erkély- és lépcsőrácsai, melyek versenytársai lehetnek a külföldi hasonló emlékeknek.
A németes irányzat legkiemelkedőbb alkotása az egri volt vármegyeháza, a mai Megyei Tanács két kovácsoltvas kapuja. Ezek az európai rokokó vasművességnek is jelentékeny alkotásai, melyek túltesznek a német rokokó díszítőkedvén is.
A vasműves emlékeket a mecénások hovatartozása szerint mutatjuk be, vagyis megkülönböztetjük az egyházi (templomok, rendházak, püspöki paloták stb.), a világi (paloták, kastélyok, lakóházak stb.) és a közigazgatási megbízásokhoz (városháza, vármegyeháza, iskola stb.) kapcsolódó alkotásokat.
Péccsel kezdjük az egyházi emlékek sorát, mert a Káptalani Levéltár alatti püspöki-kanonoki sírbolt 1747-ben készült díszes kovácsoltvas ajtaja, mely a székesegyház sekrestyéjéből került mai helyére, a magyarországi katolikus egyházi emlékanyag egyik legszebb fennmaradt darabja. A kétszárnyú kapun a levelek behálózzák a pálcák alkotta szerkezeti vázat, a kihajló akantuszlevelek sűrű szövedéket alkotnak, és áttekinthetetlen folyondárt képeznek. A részleteket vizsgálva azonban szembetűnő a szimmetriára való törekvés: nem találhatók aszimmetrikus vonalak, csupán vaskos, duzzadt levelek és csigákban végződő indák. A kapu szárnyain egy-egy puttó egészíti ki a kompozíciót, és talán ezeknél látható az egyetlen aszimmetria: az egyik puttó lefelé tekint, és előredőlt alakjával mozgalmasabb, mint társa. A lunetta koronadíszét szövevényes, de ugyancsak szimmetrikus mintázat veszi közre.
Nem tudjuk, hogy pécsi lakatos készítette-e a pompás vasrácsos ajtót, de inkább nemmel kell válaszolnunk. A székesegyház 1740 körüli átalakításához és berendezéséhez nem találtak megfelelő hazai mesterembereket, így kőműveseket Bécsből hoztak, Grazban öntötték a harangot és készítették az órát, Augsburgból rendelték a gyertyatartókat. Klimó György pécsi püspök 1768-ban így jellemezte a helyzetet: „Elsőrangú iparosok nem jönnek ide, mert tudják, hogy munkájukat nem értékelik…” A kovácsoltvas ajtó kompozíciójában a túltengő díszítőkedv nyilvánul meg, ezért okunk van feltételezni, hogy e nagyszerű kapu német vagy német földről származó mester munkája.
Hasonló színvonalú a budai Szent Anna-templom Szent Sír-kápolnájának záró rácsa, amelyet budai mester, Pügl Ignác készített 1752-ben. A C-motívumokból szerkesztett rácson még uralkodik a szimmetria. Gazdag vonalvezetésű, de síkszerű kompozíciójával korai barokk vasművességünk számottevő alkotása. A kápolnarács három részre tagolódik: alul a négyosztatú ajtó, középső részén mértéktartóan dús szövedékkel: felül, a lunetta közepén koszorúval övezett Mária-monogram, fölötte korona látható, és mindezeket közrefogja a bőségszaruból kinövő, levéldíszes rozetta-indázat.
Franciás jellegűek, gazdag vonalrendszerükkel érdemelnek figyelmet az egykori Erzsébet apácák budai templomának utcai ablakrácsa és a szentélykorlát ajtószárnyai. A templom értékes dísze volt Cikória Miklós lakatosfráter kovácsolt szentélyrekesztő csillárja a XVIII. század közepéről, ezt ma már a sekrestyében őrzik.
A barokk kápolnarácsok gazdag sorozatában elsősorban a jezsuiták, majd a ciszterciták egykori székesfehérvári templomának, a Nepomuki Szent János-templomnak kápolnazáró-rácsa érdemel figyelmet. A templom és a rendház építésénél nem dolgoztak helyi mesterek, a kézműveseket laikus rendtagokból verbuválták; így feltehetően a rácsok is jezsuita lakatosfráter alkotásai. A karmeliták székesfehérvári templomában, a mai Szent József-templomban, a jobb és baloldali kápolna kétszárnyú, szemöldökrácsos kovácsoltvas ajtóinak sem lehetett más a mestere, mert e rácsok azonos kéz nyomait viselik magukon. A Szent István-székesegyház oldalkápolnájának kétszárnyú rácsa színvonalában, alkotójának mesterségbeli tudásában méltó párja az előbb említetteknek.
Egerben Barkóczy Ferenc püspök nagyszabású építkezéseket kezdeményezett. Az ő közbenjárására érkezett Würzburgból hazánkba Fazola Henrik lakatos- és órásmester, és ez a város lett fogadott hazája. Fazola Henrik korábbi működésére nincsenek adataink, de aligha kétséges, hogy a XVIII. századi vasművesség egyik legkiemelkedőbb egyéniségénél, Johann Georg Oeggnél (1703–1780) dolgozott Würzburgban a hercegérseki palota rácsain. Az egri megyeháza kapuit a würzburgi Greifenklau kapuval összevetve a stiláris és technikai egyezés szembeszökő.
Fazola egri remekművű alkotása ugyan közigazgatási épületre készült, de igen jelentős művei kapcsolódtak az egyházi megbízókhoz is: az érseki rezidencia erkélyrácsa, a kispréposti palota erkélye, ablakkosarai, a már lebontott püspöki nyaraló (Fuorcontrasti) rácsai és sok egyéb munkája, melyeket a püspökség részére végzett.
Fazola műhelyének számos színvonalas alkotása található a püspöki uradalom községeinek templomain zár, kilincs, kereszt vagy egyéb kisebb lakatosmunka formájában.
Az eddigi kutatás nem mindig tudta ugyan adatokkal bizonyítani az egyes emlékek szerzőjét, de kétségtelenül kimutatta Fazolának és műhelyének Egerben és környékén vitt nagy szerepét. Talán hatása késői kisugárzásának tulajdonítható az, hogy e nagy vasműves hagyományokat őrző városban még századunkban is több igen színvonalas rács készült.
Feltétlenül említésre érdemes az egri volt jezsuita templom vaslemez borítású ajtaja is, melynek mestere, Voit Pál szerint, talán Hoffner Menyhért volt. Nemcsak ornamentikája, kivitelezése is eltér a hazai barokk formai és technikai megoldásaitól.
Az ajtót borító díszek külön készültek, és szegecsekkel erősítették azokat a lemez borítású ajtóra. Ezt az ajtótípust a középkor óta változatlanul kedvelték. Az egri minorita templom ablakrácsai már szerényebbek, inkább rajzosságuk érdemel figyelmet. A volt ferences templom torony alatti kápolnáját indás bőségszarukkal és koszorús Mária-monogrammal díszített kovácsoltvasrács zárja. Különösen díszes a lunettája: a székesfehérvári kápolnarácsokhoz hasonló színvonalon készült, elsősorban műves kidolgozása miatt tartjuk számon. Hasonló színvonalú a Rókus-temetőkápolna kétszárnyú, hálószerű, ún. apácarácsos vaskapuja, lunettájában rokokó formálású fonadékkal.
Itt említeném meg az érseki palota kertkapuját, melynek oromzata különösen díszes, és játékos vonalú formálásával vasművességünk jelentős emléke. Batthyány püspök kerti pavilonjának rokokó rácsa elegáns rajzú alkotás. Nyoma sincs benne a rusztikusságnak, dús szövevénynek, hiszen az egyetlen helyiségből álló kis épülethez csak a légies könnyedségű rács illik.
Hasonlóan komponált könnyedség jellemzi a tihanyi oltárrács ajtaját. A kereteket itt már túllépi a dísz; bőségszaruból kinövő virágokkal, levelekkel díszített folyondár hálózza be a rocaille-okkal aszimmetrikusan szerkesztett rácsot. A rokokó mozgalmasságú vasrács avatott mester kezére vall. Ennek nyugodtabb változatai a kőszegi Szent Imre templom és a szepesolaszi templom bőségszarus és kartusos szentélyrácsai.
A sümegi ferences templom két, szabad térre nyíló mellékoltárának rácsa kecses vonalformáival tűnik ki. A gazdag formálású koronázórész, a könnyedén vezetett, játékos vonalak megkapóak. A rokokó világát tükröző rácsok jó képességű alkotót sejtetnek: talán ferences lakatosmester készítette őket a XVIII. században.
Számos vasműves emléket találunk a szerbek lakta helységekben, feltételezhetően Szentendre volt e művesség egyik hazai központja. A szentendrei görögkeleti Belgrád-székesegyház körítőfalba épített kovácsoltvas díszkapuja Ginesser Márton helybeli lakatos remeke 1772-ből. A vasrácsos ajtón rokokó és klasszicizáló formák is láthatók, beszédes bizonyítékát adva a halódó régi és a már érlelődő új stílusforma együttes jelentkezésének.
Feltehetően Ginesser Márton készítette rokokó vasművességünk ritka finomságú emlékét is, a Pozarevacka-templom kerítésének áttört, indás-leveles rajzú kapuját, és ugyancsak neki tulajdonítjuk az izbégi plébániatemplom kertjének hasonló kerítéskapuját is.
A természeti csapások, járványok fogadalmi kápolnák építésére, feszület vagy emlékkereszt állítására ösztönözték a népet. A szentendrei kápolnát szimmetrikus apácarácsos ajtó zárja (1750 körül). Kőszegen a Páduai Szent Antal-kápolna már díszesebb, és főleg lunettája alkalmazkodik a rokokó stílushoz (1757). Gyöngyösön a Vachot Sándor utcában álló Nepomuki Szent János-kápolna rácsa a XVIII. század végén készült, a barokk formák mellett a klasszicizáló késő barokk díszítőelemek dominálnak rajta.
A feszületeken legtöbbször bádogra festett corpus található, az emlékkeresztek viszont általában kő és kovácsoltvas kombinációjával készültek. Ilyen Szentendrén a Marx téren álló, 1763-ban készült, pravoszláv ízlésű, rokokó formálású Kalmárkereszt, melyet a Szerb Kereskedők Társulata állított a pestisjárvány után, vagy ugyanebben a városkában, az Ady Endre út torkolatában álló emlékkereszt.
A kőből faragott szobrokat gyakran védőrácsokkal vették körül: több XVIII. századi példányukat dunántúli városaink, Tata, Sopron, Veszprém megőrizték. Itt említjük meg a székesfehérvári Egyházművészeti Múzeumban lévő kovácsolt és aranyozott ereklyetartó rácsot, mely a székesegyház Szent István-kápolnájának oltárfülkéjét zárta. Lényegében a középkori szentségházajtó szerepét töltötte be; felső része még a rokokó aszimmetriáját tükrözi, a füzér, a meanderdísz viszont már a közelgő klasszicizmust jelzi. Szinte poétikus szépségű; dúsan formált leveleivel és virágaival, duzzadt füzéreivel vérbeli XVIII. századi kovácsoltvas munka.
A templomokban a mise kezdetét jelző csengőt díszes konzolokra szerelték a barokk-rokokó korban. Csupán néhány szép emlékre hívjuk fel a figyelmet, a dorogházai, a mátraverebélyi, a vámosmikolai, a zsámbéki, a bernecebaráti római katolikus templomok csengőkonzoljaira. Egerben és környékén, a Fazola-műhely hatósugarában is elég gyakoriak a hasonló művek.
Világi emlékeink közül elsősorban a kastélyokat díszítő vasművességgel foglalkozunk. Legkiemelkedőbb alkotása az Esterházyak fertődi kastélyának hármas osztású kapuja, díszes oromzatokkal, melyek közül különösen a főkapué lágy és mozgalmas. A kapuszárnyak szerkezete jól áttekinthető. Eltekintve a németes jellegű egri Fazola-kapuktól, e három kapu egyedülálló alkotás. A kastélyt feltehetően a Würzburgban tanult és eredetileg lakatosmester Melchior Hefele tervezte, így a kapu is az ő elgondolását tükrözheti, noha miként Sallay Marianne írja: „a kapu később, az évek során számos módosítást szenvedett.” Kivitelező mestere Johann Carl Franke lakatosmester volt.
A pétervásári volt Keglevich-kastély kapuja rocaille motívumaival, aszimmetriájával értékes rokokó munka. Művészi színvonaIon alkotó mester alkotása, azonban nem tekinthetjük egyértelműen Fazola Henrik művének. Gondolhatunk azonban Fazola Lénárdra vagy általában a Fazola-műhelyre, esetleg a gyöngyösi arisztokrata családok építkezéseinél foglalkoztatott valamelyik mesterre, például Hopfner János gyöngyösi lakatosra. Az ő 1763-ban készült munkája a péceli Ráday-kastély finomművű, levéldíszes erkélyrácsa, a kor vasművességének számon tartott alkotása.
A kisterenyei volt Gyürky-Solymossy-kastély nem nagy méretű, de gazdagon díszített, négy ugró szarvassal komponált barokk lunettarácsa méltán sorakozik a korszak megemlítendő emlékanyagához. A pozsonyi volt Grassalkovich-palota kapujának párhuzamos rácsozatát ferde S alakban futó, szimmetrikus mintában egyesülő indák szövik át; a gazdag koronázórészt középen kagylómintával körbefont Grassalkovich-címer díszíti. A gödöllői Grassalkovich-kastélynak, a nagycenki Széchenyi-kastélynak és még sok más hasonló épületnek is szépen formált barokk vagy rokokó rácsa, kapuja van. Ugyanennek a kornak a városi palotákon vagy polgárházakon található kovácsoltvas emlékeit még csak felsorolni sem lehet, mert annyira szép számban található még belőlük, főleg Szlovákiában, Erdélyben és a Dunántúlon.
Lakóépületeink barokk vasalásai, a kapukat díszítő kilincsek, kulcscímek, kopogtatók is változatosak és igen szépek. A mellvédeken gyakorta kőből faragott fonadékmotívumok láthatók, ugyanezek ismétlődnek a rácsokon is. A kilincsek olykor állatmotívummal készültek (pl. delfin), a kopogtatókon pedig a kőfaragások díszítéséhez hasonlóan gyakran találunk figurális elemeket is. Nagy változatosságot mutatnak az asztalosmunkák vasalásai. Az ajtók sarokpántjai legtöbbször vésettek, két-háromágú indává alakítva dekoratív hatásúak. A zárakat különösen díszesen, vésett vagy domborított mintázattaI alakították. Itáliai hatásként az ablakokra hálószerű rácsozat, ún. apácarács került; koronázórészét olykor díszítették. A folyosórácsok legegyszerűbb típusa a középen négyzetes vagy kör alakú gyűrűvel díszített, négyzetvasból készült pálcarács, díszesebb példáin fonadékmotívummal. A kőkeretbe foglalt pincelejárók ajtószárnyait keresztpántokkal merevítették, rozettákkal, olykor évszámmal és a tulajdonos monogramjával díszítették.
Középületek kovácsoltvas elemei közé tartoznak a hazai vasművesség legkiemelkedőbb emlékei, az egri volt vármegyeháza két kovácsoltvas kapuja és lunettarácsa. A sík felületből harmadik dimenzióba lépő kompozíciók megkapó látványt nyújtanak. A rácsokon a szerkezeti váz már nem érzékelhető, a díszítőelemek elburjánzanak, és átfedik egymást. Az indák, a levelek, a figurális és ornamentális díszek áttekinthetetlen szövevényt alkotnak, hullámzó felületté változtatják a gazdag díszű rácsozatot. A részletformákat vizsgálva válik igazán szembetűnővé a kapu művészi színvonala. A címeres kapuoromzat szertelen, díszes, sok rajta a figurális motívum is (országcímer, Barkóczy püspökkalapos címere, Heves megye címere). A szőlőfürtös kapu oromzata sem szimmetrikus, a rokokó vonalvezetés tobzódása jellemzi, kapuszárnyai pedig szövevényesebbek a címeres kapuénál.
A kapuk lényegesen magasabb művészi színvonalúak, mint maga az épület, ami egyértelműen igazolja, hogy tervezőjük sem lehetett más, mint a kivitelezőjük: Fazola Henrik. A főkapu lunettarácsán a Hit, Remény és Szeretet alakjainak megformálásával valóságos szobrászmunkát végzett, és az indák kuszasággal határos bizonytalan vezetésével pompás rokokó művet alkotott.
Az egri líceumi csillagvizsgáló lépcsőházának kapuja a rokokó és a csúcsívsoros motívumok keveréke. A háromosztatú kapu alsó részének ornamentikája aszimmetrikus, míg a kapu lunettája gótizáló motívumsorával a klasszicizmus közeledését jelzi. A kaput Fazola Henrik öccse, Lénárd készítette, aki ugyan a művészi-technikai színvonalban nem érte el bátyja rangját, de alkotásai számottevőek. Az ő műve az egri egykori Érsek-kert kovácsoltvas kapuja is.
Bár cégérek már korábban is készültek, általánosan a XVIII. században, főleg a rokokó megjelenésével terjedtek el. Mint a kor többi kovácsoltvas alkotásánál, a cégértartókon is a formai gazdagság, a síkból kilépő virágok, levelek domináltak. Az épület, üzlet nevére, funkciójára utaló jelvények a cégértartók csúcsáról függtek le.
A cégérek megtartották a nyújtott háromszög formát, azonban a naturalisztikus és kagylós formák szövevényeivel díszítésükben, kompozíciójukban lényegesen mozgalmasabbak, játékosabbak lettek, mint reneszánsz elődeik. Számos cégért őriznek a fővároson kívül főleg barokk városaink múzeumai (Sopron, Székesfehérvár, Győr, Kőszeg).
Végül meg kell említenünk a sírkereszteket, bár azok az időjárásnak kitéve az elmúlt két-három évszázadot nagyrészt nem tudták átvészelni. Az emlékek többsége elpusztult, néhányat múzeumban vagy éppen templomban találhatunk. Kassán az evangélikus templomban elhelyezett rokokó kereszt e műfaj pompás alkotása, akárcsak Nógrádverőcén a temetőből származó, a katolikus templom mellett felállított kereszt.
A kovácsoltvas sírkeresztek virágkora a XVII. századtól a XVIII. század végéig tartott. Később keresztek helyett inkább síremlékek készültek meanderdísszel, füzérrel, merev, szögletes formákkal. A XIX. század közepére a művészi kovácsolású vaskereszteket az öntöttvas keresztek váltották fel.
A barokk és rokokó kovácsoltvas-művességének sok szép emléke maradt fenn külföldön is. Jean Lamour pompás nancyi rácsáról már esett szó. Angliában a francia Jean Tijou a Hampton Court-kastély és a londoni Szent Pál-székesegyház részére készített pompás rácsokat. A német J. G. Oegg kovácsolta a würzburgi hercegérseki palota rácsozatát és a bécsi Belvedere kapurácsait. Jelentékeny emlék a mannheimi jezsuita templom rácsos kapuja is (1755). Rómában a S. Giovanni-templom Corsini-kápolnájának szabályos rajzolatú, gazdagon díszített rácsa mutatja az olasz kovácsoltvas-művesség színvonalát. Külön is érdemes megemlíteni a látszatperspektivikus rácsok néhány szép példáját, mint Johann Reiffel munkáit a luzerni dómban (1641–1644) és a constanzi dómban, a prágai Klementinumnak a XVII. század második felében készült rácsát és az augsburgi Szent Ulrik-templom fakeretbe foglalt rácsát (1720 körül).