Az eklektikus vasművesség
A XIX. század derekán – a romantikus stílus rövid uralma idején – elterjedtek a helyenként már korábban is megjelenő öntöttvas rácsok. A romantikus lépcső- és erkélyrácsok csaknem kizárólag öntöttvasból készültek, az udvari függőfolyosókon viszont túlnyomó részben a klasszicizmus egyszerűbb kovácsoltvas rácsai maradtak használatban. Nem foglalkozunk azonban az öntöttvas-elemek széles körű alkalmazásával, formai megjelenésének sokaságával, változataival, miután témánk a kovácsoltvas-művesség. Utalnunk azonban kell rá, mivel az öntöttvas néhány évtizedes korlátlan uralmát felváltó kovácsoltvas munkák eleinte az öntöttvas formákat követték.
Az 1870-es években előbb az igényes épületeknél – főleg a középületeknél –, majd 1880 után lényegesen szélesebb területen ismét alkalmazták a tűzi kovácsolással készült díszes vaselemeket. Szemben a barokk kovácsoltvas emlékek testes, rusztikus vasanyagával, az eklektika idején szögletes, finoman hengerelt és vékony vasanyaggal dolgoztak a mesterek. Az eklektikus formanyelv, a különböző történeti stílusok alkalmazása igen kedvezett a kovácsoltvas-művességnek. A meggazdagodott polgárok lakóházai is „palazzo”-homlokzatot kaptak, elmúlt korok stílusainak dekoratív motívumai kerültek rájuk, köztük a művészi kovácsolással készült rácsok is. Az eklektika vasművessége elsősorban arra a hagyományra támaszkodott, melyet a XVII/XVIII. század teremtett meg, noha a történeti stílusok teljes leltára szerepet kapott.
A kezdeti szakaszban a reneszánsz formakincsből táplálkozott, a nyolcvanas évek végére már a barokk ornamentika uralkodott benne, és a szecesszió térhódítása előtt – olykor alatta is – a XVI. Lajos stílusú formáké volt a vezető szerep.
E korszakban kedvelték a csiga ornamentikát, kezdetben a reneszánsz vasművesség által alkalmazott formában. A csigákra erősített angyalokat, sárkányokat, griffeket, torzfejeket – a német mintakönyvek által terjesztett moreszk és sziluettképeket – hidegen domborították. A gömbvas anyagú rácsok átfűzéssel készültek, rögzítésük pántokkal történt. E technikának utánozhatatlan mestere volt Knausz Gyula.
Lakatosaink jól ismerték az egyes stílusok formakincsét, de a növényi díszítmények természethű utánzásával is gazdagították műveiket. Jungfer Gyula már az 1878. évi párizsi kiállításon nagy feltűnést keltett vasrózsáival; ezeket utánozni kezdték a hazai és a külföldi műlakatosok is, és valóságos vasrózsakultuszt teremtettek.
Az elmúlt korok formáit azonban nem egyszerűen kölcsönvették, hanem továbbépítve, formálva, egyéni ízzel gazdagítva alkalmazták jelesebb mestereink: valójában újat teremtettek. A régi formanyelv csak ötletadó szerepet töltött be. Hogy mennyi egyéniség, hányféle kompozíciós és stíluslelemény, a történeti stílusoknak hányféle felhasználása teremtette meg összességében az eklektika vasművességét, azt a városaink utcaképeiben fel-feltünedező, változatos rácsokban fedezhetjük fel.
Műlakatosaink elsősorban az épületek kiegészítő elemeit, a vasrácsos kapukat, az erkély-, lépcső-, függőfolyosó- és lunettarácsokat készítették. Ezek az elemek általában a homlokzati architektúrához alkalmazkodtak – de a rács kompozíciós rendjéből egyes részek díszítésükkel kiemelkedtek: a zárak, a kilincsek, sőt a lunetták is gazdagabb formát kaptak. Az ütközőpántokat felül akantuszlevéllel, alul kosszarvgombos csigákban végződő lezárással is díszítették, vertikális motívumuk gyakran a lemezből csavart spirál volt, s ennek közeibe vasgombos rozetták kerültek. A csigákat térhatásúvá téve kifelé hajlították, olykor többágú levéllel kombinálták vagy hármas lándzsavégűre formálták, s így még mozgalmasabbá tették az amúgy is gazdagon díszített kapukat.
A pálcák végeit gombbal, lándzsadísszel vagy spiráldíszes indakehellyel díszítették. A kehelydíszt rendszerint levelekből, porzóját vékony drótokra kovácsolt vasgolyókból alakították. A levelek általában gazdagon erezettek, csipkés szélüknek enyhe kicsavarása fokozza a kompozíció mozgalmasságát. Az egymásra hajlított, kihúzott csigát is szívesen alkalmazták egyes mesterek. A nyújtott nyakú csigák végződését fenyőtobozzal vagy mákgubóval, emberi vagy állati alakokkal díszítették.
Nagyobb palotáknál vagy középületeknél a falkötővas végét díszesen formálták, a vaskapuval és az ablakrácsokkal összehangzó módon. A hosszabb lapos vagy négyzetvas rudakat gyakran meg is csavarták, és ezzel előnyös fény-árnyék hatást értek el.
A korra, főleg elejére jellemző volt a domborított vaslemez-ornamentikával borított fakapuk sora. A sok példa közül Budapesten a Guszev u. 19. és a Népköztársaság útja 21. sz. házak kapuzata érdemel említést. Európa eklektikus vasművességében a németekkel és a franciákkal együtt a magyarok is az élmezőnyhöz tartoztak. A németek a reszelésmentes, nyers kovácsmunkát helyezték előnybe, a rácsokra nagyméretű díszeket erősítettek, vastuskóból faragták a díszítő motívumokat. A francia mesterek a lemez hideg domborításával a lágyabb átmeneteket, a gazdagabb tagolást kedvelték, és a tűzikovácsolást a megmunkálás finomsága mögé helyezték.
A magyar lakatosmesterek – néhány kivételtől eltekintve – a formák lágy összefonódására figyeltek, ügyeltek a vas természetéből adódó formákra. A német vasművesek hazai követői közül a legismertebb Páder Nándor volt. A vas faragásával – akár a német vasművesek – e művesség határait túllépte, miként azt egykori házának kapurácsán (Bp., Nefelejcs u. 39.) megfigyelhetjük. A dús növényi ornamentika, az állatfigurák változatos sora gazdag képzeletvilágát és virtuóz kovácsolási technikáját bizonyítja.
A korszak legnagyobb magyar mestere, igazi lakatosművésze Jungfer Gyula volt. Alkotásait műipari mintalapokon folyamatosan közzétették, és műhelye a műlakatosképzés fontos színhelye volt; e kor legtöbb műlakatosa közvetlenül vagy közvetve tőle tanult. Jungfer Gyula mellett és vele egy időben a tehetséges lakatosok sora tevékenykedett Budapesten, mint például Alpár Ede, Arkay Sándor, Hochmann József, Lepter János, Páder Nándor, Pick Ede, Sárváry János, Schwartz Antal, Vágó Ignác és még sokan mások.
A kiegyezést követően a fővárosban fellendültek az építkezések, és vidéki városaink is igyekeztek lépést tartani. A gazdasági élethez kapcsolódó palotákat (bankok, biztosítók), a kulturális életet szolgáló épületeket ez időben emelték, s az egyházi építkezés is újra gyarapodott. A mesterek száma megszaporodott, hiszen a céhes kötöttség az 1872. VIII. tc. alapján megszűnt. Néhány év alatt a lakatosok száma háromszorosára emelkedett, így az építési konjunktúrához elegendő mester is volt.
Az egyházi épületek között első helyen kell említenünk a budapesti lipótvárosi plébániatemplomot, a Bazilikát. Bár kovácsoltvas elemei a XX. század elején (1905) készültek, eklektikus vasmunkák, nem sorolhatók a szecessziós alkotások közé. A keleti kápolna ajtajának reneszánsz ízlésű vasalását, vereteit Jungfer Gyula készítette: a főhomlokzat medaillonokkal díszített, nagy rácsos kapuja Marton Lajos pozsonyi vasműves cége nevéhez fűződik. Budapesten a Huba utcai volt karmelita templom vereteit Wachter Antal kovácsolta (1899), a Szent Erzsébet-plébániatemplom finomművű áldoztatórácsát Páder Nándor készítette (1900); a templomi csengő és az örökmécs Forreider József munkája, a keresztelőmedence neogótikus fedele és a koronacsillár Jungfer Gyula alkotása. A Mátyás-templom ajtóveretei és III. Béla síremlékrácsa (1898) Lepter János nevéhez fűződnek, a Szilágyi Dezső téri református templom vasrácsos kapuja (1900) Schmelhegger Nándor munkája.
A pesti ferencesek Károlyi Mihály utcai templomának oratóriumára és kórusára a templom restaurálásakor, 1895-ben készítette Jungfer a barokk formálású rácsokat.
A palotákhoz tartozó emlékek közül csak néhány kiemelkedő példa említésére van lehetőségünk; mindegyikük alkotója Jungfer Gyula volt. A fővárosban elsősorban a királyi palota több kapuja és pompás kerítése, az 1875-től készült Várkertbazár és díszes, reneszánsz szellemű hármas kapuja jelentős. A Lenin körúti volt Batthyány-palota (1886) rácsai rusztikusak és tektonikus formálásúak. A vári volt Széchenyi-palota (Úri u. 8.) neogótikus kapuja a XX. század elejéről való, a pompás vaskapu az épület főhomlokzatának stílusához illeszkedik.
A volt Wenckheim-palota, a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár három robusztus kapuját 1897-ben készítette Jungfer. Különösen kiváló munka a kapu záradékrácsa. A dús szövedékű rács barokk motívumokkal készült: át- és átszövi a díszítőelemek sokasága, a vonalak követhetetlenül egymásba folynak. Lényegesen szerényebb ezeknél a nádasdladányi volt Nádasdy-kastély parkjának három kapuja. A kastély kertjének kapupillérei és vasrácsos kapui az épülettel összhangban gótizáló stílusjegyeket mutatnak.
A vácrátóti volt Vigyázó-kastély parkjának, a mai botanikus kertnek neobarokk vasrácsos kapuja az eklektika vasművességének színvonalas alkotása. Mesteréről ez ideig nem ismeretesek adatok, de a technikai és mesterségbeli tudásról árulkodó alkotást Jungfer Gyula keze munkájának véljük.
A keszthelyi volt Festetics-kastély kertjének az 1883–1887. évi restauráláskor készült hármas kapuzatát Marton Lajos pozsonyi vasműves cége készítette, a nagy barokk elődök formavilágának átélésével. A kastély körül elheIyezett kandeláberek, a kastély lépcsőkorlátjai és erkélyrácsai az akkor még bécsi műlakatos, Bíró Antal munkái. Ugyancsak Marton Lajos cége készítette a pozsonyi volt Esterházy-palota, koronázórészében E monogrammal díszített, kétszárnyú, neobarokk kovácsoltvas kapuját. Az alsókorompai volt Brunswick-kastély főkapuja és két mellékkapuja neobarokk stílusú. A főkaput, amely a technikai tudás és a művészi képzelet figyelemreméltó szintézise, feltehetően Marton Lajos pozsonyi mester kovácsolta az 1880-as években. A lendületes vonalú koronázórész különösen díszes. Az edelényi L’Huillier, később Coburg-kastély nemes veretű neobarokk kapuja – a bécsi Belvedere díszkapujának szerényebb másolata – Mátrai Zoltán műve 1912-ből.
A nagy építési lázban a lakóépületeknél sok alacsony színvonalú vasmunka is készült, főleg a függőfolyosók rácsaira volt jellemző a tömegrnunka. A tűzihegesztést teljesen mellőzve, szegeccsel vagy kötegeléssel rögzítették az egyes elemeket; sorozatban készültek a barokk valutát fantáziátlanul ismétlő rácsok, lényegében laposvas csigadíszítéssel, olykor felül 10-15 cm szélességben meanderdísszel variálva. Elvétve akadt azonban néhány színvonalas alkotás is, főleg neoreneszánsz és neobarokk motívumokkal, kosszarv-csigákkal, akantuszlevelekkel, virágokkal díszített függőfolyosórácsok.
A lépcsőrácsok már díszesebbek voltak, és különösen a Budapest főútvonalain épült házakban változatosak.
Általában a bejárati kapuk a legdíszesebbek; jellemző rájuk a stíluspluralizmus. A korai eklektikus alkotások közül a budapesti Népköztársaság útja 88–90. sz. háznak a Kodály köröndre néző kapuja e műfaj egyik legsikeresebb alkotása.
Az olasz előkép német átfogalmazásával komponált épület ékessége a gazdag rajzú négyosztású vaskapu, amely német reneszánsz motívumokból épül fel, de felső díszítése már barokkos formájú. A volutákból épített háromszög csúcsában helyezte el a kapu mestere, Jungfer Gyula a készítést jelző 1881-es évszámot. Ugyancsak a Népköztársaság útján a 2. sz. ház vaskapuja is e kor igen színvonalas, neoreneszánsz ízlésű alkotása, Árkay Sándor munkája (1882).
Nagyobb városainkban mindenütt akad néhány pompásan kovácsolt rács, Budapesten pedig olyan mennyiségben, hogy még szigorú rostálással sem vállalkozhatunk felsorolásukra. A középületekhez tartozó emlékanyag sorában a Parlamentet illeti az elsőség. A XIX. század utolsó harmadának nagy művészegyéniségétől, Jungfer Gyulától való e nagyszerű épület minden díszes vasszerkezete. Az 1898-ban elhelyezett Kossuth Lajos téri főkapu neogótikus jellege összhangban áll az épülettel. Különösen díszesek a kapubálványok: a dús ornamentika díszíti nemcsak a vázat alkotó négy – néhol csavart – négyzetvas közeit, sőt az általuk körülhatárolt téren is túlburjánzik.
Az egykori Kereskedelmi Kamara eklektikus épületéhez Jungfer XVI. Lajos kori motívumokból formált kaput készített. A stílushűséggel fogalmazott és kivitelezett – reszelővel simított –, de kissé vértelenül komponált vaskapu inkább művességével, mint művészi kovácsolásával érdemel figyelmet. Nagy mesterségbeli tudást bizonyít Jungfer egy másik műve, a budapesti volt Technológia-épület, a mai Bánki Donát Műszaki Főiskola (József krt. 6.) kör keresztmetszetű vasanyagból készült, rajzos mintázatú, reneszánsz ízlésű rácsa. Nem messze tőle látható a New York-palota hatalmas, neobarokk vasrácsos kapuja. Szembeszökő a kompozíciós rendje; a mértéktartóan vezetett vonalak behálózzák az egész felületet. E pompás munka alkotója Árkay Sándor (1893).
A Keleti-pályaudvar reneszánsz mintázatú, sok domborított elemmel gazdagított, monumentális vasrácsos kapuját 1884-ben kovácsolta Jungfer Gyula, ugyanabban az évben, amikor másik nagyszabású alkotását, az Operaház vasveretű díszmunkáit készítette.
Az egykori Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank (Dorottya u. 6.) ajtó- és ablakrácsainak formálása harmonikus; noha szigorúan kiszámított rend uralkodik rajtuk, a barokk és a klasszicizáló késő barokk füzérmotívumok mozgalmassá teszik őket. Jungfer Gyula nagy sikerű munkái ezek is az 1890-es évekből.
A volt Pajor Szanatórium, a mai Balassa Kórház vaskapuja a német vasművesek rusztikus formálását követi. A századforduló után, 1905-ben készítette Lepter János, s bár a szecesszió hangulatából is merített, egészében mégis eklektikus művet alkotott.
Az 1890-es évektől műlakatosaink már rendszeresen készítettek iparművészeti tárgyakat is. Az Országos Magyar Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításain Jungfer Gyula, Alpár Ede, Berkes Kálmán, Farkas Gyula, Forreider József, Hochmann József, Lepter János, Sárváry János, Pick Ede, Vágó Ignác mutatták be munkáikat, és sikerrel szerepeltek a külföldi kiállításokon is.
Az eddig tárgyalt vasműves alkotások nehéz fizikai munkával – az izzó vas kovácsolásával, súlyos kalapácsokkal – készültek. Lakatosmestereink széles körű tevékenységében azonban helyet kaptak az ötvösség körébe tartozó munkák is. E műfajban is Jungferé volt a vezető szerep. 1899-ben készítette a Steindl Imre-díszalbum ezüstből kovácsolt vereteit, az ő munkáját-művészetét dicsérte az a finom művű kazetta is, melyben egy magyar író- és művészcsoport 1889-ben a turini emigrációban élő Kossuth Lajosnak szülőföldjéről, Monokról vitt emlékül földet. Ebbe a kategóriába sorolható a Fővárosi Tanács díszterme részére készült pompás tintatartó és aranyozott óratest is. Az 1888. évi brüsszeli viIágkiállításon 180-féle tárgyat mutatott be Jungfer Gyula, bizonyítva sokoldalú munkásságát e téren is.
Az 1896. évi Millenniumi Kiállításon jelesebb mestereink lemezből domborított, figurális műtárgyakkal is jelentkeztek, közel kerülve immár a szobrászathoz is. Árkay Sándor Deák Ferencről és Liszt Ferencről, Páder Nándor Krisztusról és Máriáról készített vörösréz reliefet. Tiringer Ferenc a Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület 1905-ös kiállításán mutatta be XIII. Leó pápát és egy görög istennőt ábrázoló domborított reliefjét. Árkay Sándor az 1885. évi országos kiállításon vörösrézből készült középkori apródszobrot, Jungfer ugyanitt középkori lakatost ábrázoló szobrot mutatott be. Ez utóbbit Jungfer később üzemének cégéreként a Berzsenyi utca 6. sz. házon helyezte el, ma pedig a Fémmunkás Vállalat Timót utcai telepének igazgatósági épülete előtt áll. Műfaját tekintve ide soroljuk az Országház tornyának csúcsán álló, rézlemezből domborított Mátyás korabeli vitéz szoboralakját, szintén Jungfer Gyula művét. Bajmóc várának szoborral díszített neoreneszánsz kútrácsát 1896-ban Marton Lajos cége készítette.
Az eklektika kedvezett a kovácsoltvas-művességnek, és rövid, mintegy három évtizedes uralma idején a vasmunkák nagy számban készültek. Csak megemlítjük egyes vidéki városaink jelentősebb mestereit: Marton Lajos pozsonyi, Leyritz Árpád és Klein Dávid temesvári, Kondor Lajos sümegi, id. és ifj. Knauer József, Demjén Ágost kolozsvári, Kalmár István egri, Piros Béla debreceni, Stoll Béla aradi, Főző József sátoraljaújhelyi, Benkóczy Pál és Kónya György szegedi, Fizély Károly selmecbányai, Tóth Károly kiskunfélegyházi lakatosokat.
A külföldi városok java a múlt század utolsó harmadában rohamos fejlődésnek indult, akárcsak Budapest. A gyorsan növekvő városok gomba módra szaporodó lakóépületei folyosórácsainak nagy része – miként nálunk is – tömeggyártással készült: színvonalas kovácsoltvas munkát elsősorban a középületeken és palotákon találunk.
Bármely felsorolásuk képtelenség vagy önkényes válogatás lenne, ezért csupán három kiemelkedő alkotást említenék. Németországban a baden-badeni kastély, a franciaországi chantillyi kastély és a verduni katedrális Sacré Caeur-kápolnájának rácsozata pontosan jelzik e korszak európai vasművességének magas technikai és művészi színvonalát és a történelmi stílusok megkapóan alapos ismeretét.