A reneszánsz vasművesség
A középkorban a vas épületelemeknél a biztonsági szempontok elsődlegesek voltak – ez a XVI/XVII. századra megváltozott. A hangsúly a művészi formálásra tevődött át, és a gótikus vonalszépség a reneszánszban teljesedett ki.
A korábbi laposvasról a kör keresztmetszetű vas alkalmazására tértek át, sőt megváltozott a megmunkálás technikája is. A kör keresztmetszetű vasrudakat – hasításuk után – egymáson keresztülfűzték: az így létrehozott vonalfolytonosság eredményeképpen a vonal szépsége még fokozottabban érvényesülhetett. A reneszánsz volutái – ellentétben a román kor csigájával – egymásba kapcsolódtak, és a leváló fiókcsigák díszes mintákká csavarodtak. Díszítésként a vékony rudakból csavart orsóformát is gyakran használtak.
A reneszánsz vasművesség nem törekedett plaszticitásra: a rács mindkét oldala egyforma volt, és egy síkban helyezkedett el. A rácsok változatosságát a rudak végződéseinek laposra kovácsolásával alakított sziluettképek adták. Emberi, állati és szörnyalakok, növénymotívumok változatos gazdagsága szerepelt a rácson, amelyet több színnel színesre is festettek. A XVII. század folyamán – a barokk stílus térhódításával – a síkszerű formák egyre plasztikusabbá, domborúbbá váltak, a rudakból hajlított spirális alaphálózat azonban változatlan maradt.
A reneszánsz vasművességében a vezető szerepet a németek hódították el, maguk mögött hagyva Franciaországot, Angliát és Németaltöldet; de jelentős hely illette meg Spanyolországot is. A magyar reneszánsz vasművességre jórészt a német vasművesség hatott, amely lényegében a késő gótika kalligrafikus vonaljátékát folytatta tovább szabályosabb formában. A szimmetrikusan spirális indákká hajlított, henger alakú vasrudak megejtő szépségű rajzot adnak. Az íves hajlatokban nyoma sincs a formai szigorúságnak. Könnyed hatásúak a hajlított elemekből formált rácsok a kecses görbületű indákkal, pedig éppen olyan szilárdak, mintha vízszintes és függőleges elemek merevítenék őket.
Ellentétben a román kori és a gótikus művészet emlékeivel, melyek az egyházi rendeltetésű anyagból maradtak fenn, a reneszánsz vastárgyak főleg világi jellegűek. A reneszánsz idején megnövekedett a világi építészet súlya, ezzel a hozzá kapcsolódó, azt kiegészítő épületvasművességé is. A vázas-táblázatos ajtólapok elterjedésével megszűnt az ajtópántok szerepe. A pánt egyszerű tartóelemmé vált, és csupán annyi funkciója maradt, hogy hüvelyével a sarokvason tartsa az ajtószárnyat; ezért az eddig vízszintes pántokat függőlegesen felerősített pántok váltották fel. A reneszánsz pánt díszítését nem a tagoltság jellemezte, miként a román kori és a gótikus emlékeket, hanem a finomabb felületi megmunkálás, a cizellálás vagy a fémberakás (tausírozás).
Az ajtókopogtatók száma meggyérült, helyettük megjelent a húzós csengő és a kis háziharang. Ezeknek főleg a fogantyúját, de a harang konzolját is gazdagon díszítették.
Reneszánsz ajtópánt, vasajtó és reneszánsz és rokokó cégérkonzol típusok (XVII. sz.)
Az egykori felső-magyarországi házakban még ma is akad néhány szépen formált emlék, mint a lőcsei főtéren álló Spillenberger-ház rácsai, melyek e stílus jellegzetes formanyelvét közvetítik számunkra. A ház folyosóján szembetűnik a ritmikus vonalú rács, amely két változatból tevődik össze; az egyiken angyalherma, a másikon egymásnak hátat forditó férfialakok sziluettképe szerepel. Ezekből indul ki a spirális rudakból hajlított, liliommal, levelekkel, arabeszk és moreszk ornamentikával díszített XVI. századi rács. Igen dekoratív a körmöcbányai, ún. Mária királynő házának 1520 körül készült lépcsőkorlátja, sziluettképek többféle változatával (közöttük koronás kétfejű sassal) és a lépcsőindításnál reneszánsz virágcsokorral.
Az Iparművészeti Múzeum kisméretű, feltehetően a XVII. században készült négyzetes rácsa azért érdemel figyelmet, mert előremutat a síkszerűen kovácsolt rácsok további fejlődése felé, amikor már megnő az indák plaszticitása.
A gótika idején fontos szerepet játszó vasajtó a reneszánszban sem veszítette el jelentőségét. XVII. századi példányainak a két átlós irányban futó és egymást keresztező pánt volt a jellemző sajátossága, a sziluettdíszek, a spirálos indák pedig az átlókból adódó háromszögekben kaptak helyet. Ilyen a pozsonyi múzeumban lévő két ajtó (egyikük 1683-ból); feltehetően ezen a környéken terjedt el a díszítésnek ez a módja.
Kevés reneszánsz ablakrács maradt meg: ezek sík rácsok és előreugró, négyszögletes kosarak. (A volutás oldalvonalú ablakkosarak csak később, a barokk korban jelentek meg.) Jellegzetes példájuk a bártfai múzeumban található ablakkosár, amely e régen fontos kézműves és kereskedő város egyik házának ablakáról származik. Három részre tagolódik; a vékony pálcákból álló középrészt a kereskedőcéh jelvénye díszíti: koszorúban kettős kereszt, horgony és a négyes számjegyre emlékeztető ábra. Alul és felül rozettákban végződő csigás minták töltik ki a teret.
Az Iparművészeti Múzeumban lévő, 1600 táján készült, Szűz Máriát a gyermekével ábrázoló rács érdekes formájával tűnik ki. A jelenet négyzetes rudakból kovácsolt sugárkoszorúban van elhelyezve: a közök tulipándíszei, a Madonna és a gyermek ruhájának mintája s a két kerub vaslemezből készült.
Egyházi jellegű emlék és itáIiai hatásra vezethető vissza a bártfai Serédi-kápolna vasrácsa. A párhuzamos rudak felul lándzsaszerű koronázórészben végződnek, közeiket S alakú idomok töltik ki, amelyeket gyűrűkkel erősítettek a rudakhoz. Hasonló a lőcsei Szent Jakab-templom Szent Sír-kápolnájának a rácsa; a vasrudak közeiben rozetta alakban hajlított idomok sorakoznak egymás alatt, belső szabad végüket pedig levél alakúra kovácsolták. Felső részén levelekkel, liliommal végződő, palmettasorral koronázott, szimmetrikusan hajlított henger alakú vasrudakból formált indasor zárja a kompozíciót. A másik mellékhajóban álló Szent Erzsébet-oltár rácsát is hasonlóan alakították. A párhuzamos rudak közeit a kezdő sorban laposvasból készült, fektetett S-motívumok töltik ki, amelyeket szembefordított, álló S-motívumok követnek.
A koronázórész közepén antik váza sziluettképe látható, ezt veszik közre a gömbvasból készült folyondár, füzér, a lemezből kivágott szőlőlevelek és állatfigurák. A templom oldalán elhelyezett Golgota rácsa is közeli rokonságot mutat az előző kettővel, ezért egy mester alkotásainak tekinthetjük őket. Ez utóbbinál a párhuzamos vasrudak között szembefordított, pántokkal rögzített, laposvasból formált S-motívumok sora adja a rács szerkezetét. A koronázórész itt is díszes: középen sziluettkép, mellette kétoldalt lemezből kivágott (egysíkú) madár van elhelyezve; ezeket veszi közre a gömbvasból készített, levélben végződő reneszánsz inda.
Az eperjesi Szent Miklós-templom egyik mellékoltárának rácsán a laposvasból alakított S alakú idomokat élükkel kifelé hajlították; szabadon álló belső végeiket vaslemezből formált levél díszíti. A különösen szép oromzaton a végződéseket palmettával, a középen álló pálcát két természethű liliommal díszítették. Szintén reneszánsz munka a keresztelőkút fedelének emelését könnyítő elmés csigaszerkezet.
A vörös márvány keresztelőkút fedőlemezén kovácsoltvas indacsokor, a huzalt tartó konzol csigákkal, indákkal és vaslemezre festett bibliai jelenet (Jézus megkeresztelése) látható.
A pozsonyi dóm oltárrácsát német példákon nevelődött mester kovácsolta. A négy szakaszra osztott rácsot spirálisok, laposra kovácsolt, vésett rajzú delfinfejek, akantuszos virágtölcsérek díszítik. A szepesolaszi templom XVII. századi csengőkonzolja fonadékos és spirális mintázatával szintén a német mesterek technikai módszerét követi, de a konzol alsó és felső díszei már vastagabbak, domborúbbak lettek, volutákkal komponálta őket mesterük. Részleteiben a közeledő barokk formák is feltűnnek.
A reneszánsz idején ismét a bronz és sárgaréz gyertyatartók váltak kedveltté, de elvétve kovácsoltvasból is készültek. A spirális vasrudakból alkotott formák a rácsok ornamentikájára emlékeztetnek. A falikar anyaga továbbra is a vas volt, nagyrészt csigás indamotívummal. A falra helyezett falikarokat lendületes vonalvezetés jellemzi.
A XVII. században általánosan elterjedt kincsesláda az iratok, értékek őrzésére szolgált. Súlyosságát az olykor tenyérnyi szélességet is meghaladó, egymást keresztező szegecselt vaspánthálózat, biztonságát a művészi kivitelű, de fortélyos zár biztosította. A ládafedél belső oldalán áttört és vésett, gyakran figurákkal díszített lap fedte a zárat, a nyitásra szolgáló kulcslyuk a fedélen volt elrejtve, és megtévesztésül a láda elejére álkulcslyuk-pajzsot helyeztek. E kincsesládák két oldalán fogantyú, elöl hatalmas lakat található. Minden esetben festették őket, néha csak egy színnel – leggyakrabban borsózölddel –, s a keresztpántokból adódó négyszögű mezőkbe olykor olajfestékkel festett figurális és ornamentális képek kerültek.
Ilyen típusú, az 1608. évszámot viselő ládában őrizték a magyar koronát. Az egri líceum kincsesládájának zárfedőlapján turbános törökök ábrázolása látható, miként a lőcsei múzeumban lévő egyik példánynál is. (Lőcsén a volt városházán berendezett múzeumban hat különféle nagyságú kincsesláda fogadja a belépőt.) A jászberényi Jász Múzeumban őriznek egy későbbi, 1775-ben készült, mintegy másfél mázsa súlyú kovácsoltvas ládát. E remek alkotás mesterét is ismerjük Dubler Ferenc lakatosmester személyében. Múzeumaink még több más kincsesládát is őriznek, mindegyikük ismertetésére itt nem térhetünk ki.
Nem nagy számban ugyan, de fennmaradtak XVII. századi kovácsoltvas temetői keresztek, a német reneszánsz példájára spirális indarendszerrel. A kereszt közepén lévő nyitható vasszekrény az elhunytra vonatkozó felírások részére készült.
Érdekessége miatt meg kell említenem a lőcsei főtéren álló kovácsoltvas pellengért, amely egyszerű, alul egymáson átlósan, felül merőlegesen átfűzött rudakból áll, s teteje csúcsban fut össze.
Hazánkban kevés és főleg nem kiemelkedő jelentőségű reneszánsz vasműves emlékanyagot tarthatunk számon. Németországban és Spanyolországban viszont világhírű alkotások születtek ez időben. Ilyen például az augsburgi Szent Ulrik-templomban a Fuggerek síremlékének (1588) vagy Innsbruckban Miksa császár síremlékének rácsa (1568–1573). Spanyolországban is olyan nagyszerű alkotások születtek, mint a sevillai székesegyház bibliai jelenetekkel díszített szentélyrekesztő rácsa vagy a granadai királyi kápolna rácsozata.