Díszműkovácsolás

A román kori és gótikus vasművesség

A kovácsolás az ősi mesterségek közé tartozik, az ókori írásokban is nyomát leljük. Homérosz az Iliászban mesterien rajzolta meg Héphaisztosznak, a kovácsmesterség istenének alakját: innen ismerjük az ókori kovács műhelyét és munkáját is. A vasművesség tehát már az ókorban létezett, de túlnyomórészt szerszámokat, fegyvereket, használati tárgyakat készítettek.

A vas művészi felhasználásának kezdete hazánkban a XIII. századra tehető – egyes nyugati államokban ennél korábbra –, amikor az addig egyeduralkodó bronzajtókat, ajtóvereteket a kovácsoltvas váltotta fel. Ekkor vált e kézműipar művészetté, és díszítésében az uralkodó stílusjegyeket alkalmazta. A „nagyművészetek” stíluselemei domináltak tehát a különböző korok kovácsoltvas alkotásain, és átvéve az építészetben kialakult díszítőelemeket, a vas sajátosságának megfelelően alkalmazták azokat.

A román kori, a gótikus, sőt még a reneszánsz alkotások is jószerével elpusztultak a töröktől megszállt területeken. Csupán a Felvidéken és Erdélyben fennmaradt emlékek bizonyítják, hogy vasművességünknek, ha nem érte is el e korban a franciák vagy németek színvonalát, fejlettsége nem vitatható. Művelői bizonyos fokú helyi ízzel gazdagították a külföldön ellesett vagy magukkal hozott módszereket. A megmaradt emlékek a névtelen lakatosok tanultságáról és művészetéről vallanak.

A XIII/XIV. századból főleg egyházi rendeltetésű kovácsoltvas emlékanyagot lehet bemutatni, a világi célokat szolgálókból szinte semmit. Ennek oka – amellett, hogy eredetileg is többségben voltak az egyházi vonatkozásúak – az, hogy a templomok szilárdabb anyagból épültek, ellenállóbbak voltak, az átalakítás kevésbé veszélyeztette őket, mint a lakóépületeket, melyek hamarabb estek áldozatul a bontócsákánynak vagy a tulajdonos változásakor bekövetkező kíméletlen átalakításnak, a teljes átépítésnek.

A román stílus idejéből alig tarthatunk számon emléket. Az a kevés, ami az évszázadokat túlélte, a stíluskorszak végéről, láda- és ajtóvasalások alakjában maradt fenn; a vasművességben akkor élenjáró francia példák szerényebb változatát képviselik.

A román korban már kialakult a pántok formája. A vízszintes pántok kétfelé kihajló, szimmetrikus, csigás indákban végződtek (ezeket a gótika kezdetén a liliomos végződés váltotta fel). Közöttük olykor kisebb, patkó alakú vakpántok is találhatók, miként az a Kárpát-medence legrégebbi templomkapuján, a nyitradivékin látható.

A pántok közötti területet patkóidomú veretekkel díszítették-erősítették. Sok helyen szembetűnő a gyakorlatlan kéztől eredő aszimmetria (Tarpa, a református templom gótikus vasalása). Olasz példákhoz hasonlítható a szepesszombati templom egyszerűségében is monumentális déli kapujának vaspántja. Ennél későbbi és a korai gótikus vasemlékeinkhez sorolható a nagydisznódi evangélikus templom sekrestyeajtajának vasalása. A deszkákat összefogó pántok négyzetes mezőkre vannak osztva, ezekben egy-egy csillag díszlik, a négyzetek sarkai egymáshoz kapcsolódnak, a pántok végei liliom formájúak. (Magyar sajátosságra utal és szerkezetileg is indokoltabb az a gyakorlat, amellyel a magyarországi vasművesek eltértek a külföldiektől. A vasalásoknál a sarkokon ágaspántok helyett liliomokkal díszített, négyzetekből álló pántot alkalmaztak. A négyzetek olykor hálószerűen borítják az ajtó felületét. Északon az eperjesi templom tornyának ajtajára, a lőcsei Szent Jakab-templom kapujára és a felkai templom sekrestyeajtajára készült ilyen vaspánt.

Erdélyben is ismeretes e forma. HasonIítanak erre a típusra a keresdi templom ajtajának vaspántjai, és lényegében ezek példáját követi a nagydisznódi templom sekrestyéjének ajtóvasalása is. A pánt szárából négyszögeket formáltak, a négyszögek csúcsaira további négyszögeket állítottak, e négyszögek csúcsai pedig liliomban végződnek. E típus legfejlettebb alakja jelent meg a nagyszebeni evangélikus templom kapuján. Itt a pánt a szárából alakított és a kétoldalt hozzákapcsolt egy-egy négyzetoldalon homorúan behajló ívekből áll. A sarkokon stilizált liliomok láthatók.

A gótika fénykorában a liliomos végződésű pántokat áttört rozetták váltották fel; ezeket rozsdásodás ellen ónozták vagy festették. Az áttört művű részek alá a dekorativitás fokozása céljából bőrt helyeztek. Szép gótikus ajtóvasalások készültek még a Felvidéken a bártfai városháza börtönére, a nagyturányi, az alsóruzsbachi templomkapura és a szucsányi templom sekrestyeajtajára.

Az ajtópántoknak elsősorban nem díszítő jelleget szántak, noha a díszítést kezdettől fogva igen változatosan alkalmazták. Nagyon is gyakorlati célt szolgáltak ezek, ugyanis az egymás mellé helyezett, ereszték nélküli deszkákat vaspántokkal kellett összefogni. Minél jobban behálózták a vasak az ajtót, annál szilárdabb lett; a pántokat és közeiket pedig váItozatosan díszítették. A vasalt ajtók egyik típusánál a rendszerint átlósan egymást keresztező lapos vaspántok szinte teljesen behálózzák a fából készült ajtókat, s a maradó négyzetes mezőket fémlemezekkel töltötték ki. Két vagy három pánt viseli az ajtó egész súlyát, és ezek hüvelyvégződésébe illeszkedik a falba eresztett csap. Ez esetben a sarokpántok az ajtók belső oldalára kerültek. Ezt a típust vasajtónak nevezzük. Legrégebbi példányai a leleszi premontrei konvent és a rudabányai református templom vasajtaja. Formai tekintetben a kódexek: díszei hatottak kivitelükre.

Lakóépületben hasonló emlék az a csúcsíves, vaslemezzel borított XVI. századi ajtó, amely Lőcsén a Mierové námestie 47. számú ház kapuaIjában van. Két átlós irányú pántját rusztikus rozetta rögzíti, a pántok közeit további pántok nyalábszerűen hálózzák be. A közepén vízszintesen és függőlegesen futó pántok végei visszahajtva kiállnak a síkból. Ma is igen jó állapotban vannak a rusztikusan megmunkált pántok, amelyeket szegecsek rögzítenek, és vonalas bemetszések díszítenek.

A lőcsei emléknek közeli rokona a körmöcbányai Mária-ház vasajtaja. Itt a pántok azonban nem nyalábszerűen, hanem csillag alakban hálózzák be az ajtót. Az egész ajtót átfogó, átlós irányban futó és egymást keresztező pántok elrendezése a vasajtók további fejlődésének jellemző sajátossága.

A középkorban már ismerték az ún. odor eljárást, a domborodó díszek homorú formában történő kovácsolását. A felületmegdolgozásnál alkalmazták a vonalas, gerezdes, hullámos bemetszéseket, használták a hasítást, a rögzítéseknél pedig a tűzihegesztést és a gyűrűs kötéseket. A tűzikovácsolás mellett a gótika vasművesei éltek először a hideg megmunkálásnak ma is ismert szinte összes módszerével. Hideg eljárással domborított, vágott, áttört, vésett, faragott, karcolt, cizellált formákat alakítottak.

A leleszi és a rudabányai ajtó átlósan rászegezett vaspánthálózattal készült, a négyszöges mezők pedig domborított vaslemezekből állnak. A leleszi ajtó mezőit egy-egy trébelt betű díszíti, amelyekből Gáspár, Menyhért és Boldizsár neve áll össze. A pántok közötti mezőkben kettős kereszt és a pólyás, illetve keresztes magyar országcímerek kaptak helyet. A rudabányai templomnak a miskolci múzeumban lévő eredeti vasajtaja a leleszihez hasonló szerkezetű. A rajta látható gótikus nagybetűket összeolvasva a M(ater) MARIA HILF CASPAR MELCHIOR BALTHAZAR szöveget kapjuk. A szavakat elválasztó közöket hatágú csillagok, pelikán, hold, nap, sisakon álló kettős kereszt, címerpajzsban kettős kereszt és hasított pólyák, patkót tartó struccfej töltik ki. Ezek nemcsak a díszítést szolgálták, hanem elsősorban a szakrális jelleget hangsúlyozták. Az Anjouk sisakdísze Nagy Lajos korára utal. Ez az ajtótípus a XIV. században igen elterjedt lehetett, mert más hasonló ajtók töredékeiről is vannak adataink. (A rudabányai templom néhány évvel ezelőtti restaurálásakor a vasajtóról negatív mintát vettek, majd az eredetinek megfelelő színben műanyagból kiöntötték, és ezt helyezték el a nyíláskeretben.

Formailag hasonló, de szerényebb változat – betűk és ábrák nélkül – Miskolcon az avasi református templom vasajtaja. Ide sorolhatjuk a martonházai templom vasajtaját is.

Külön figyelmet érdemel a soproni Liszt Ferenc Múzeum gyűjtéséből származó vaskapu két pántvégének formálása. A sugarasan vezetett pántok végeinek bemetszései stilizált emberi kézre emlékeztetnek. A pántok közeit félholdak és különféle alakú csillagok díszítik.

Az érett gótikában az átlós vaspánthálózat tovább élt, de a csúcsíves ajtókat a kosárív forma váltotta fel. Ilyen a bártfai Szent Egyed templom sekrestyeajtaja. Az átlósan futó laposvasak rombusz alakú mezőket adnak, ezeket egy-egy stilizált rozetta díszíti. Némileg eltér ettől a lőcsei Szent Jakab-templom Szent György kápolnájának vasajtaja, ott ugyanis a vaspántok tengelye függőleges-vízszintes.

Az ajtók szerves tartozékai az ajtófogantyúk, a kopogtatók és a zárak. Változatos formálásuk tág lehetőséget nyújtott a művészi kidolgozásra. Az ajtókopogtatókat rendeltetésüknek megfelelően az ajtólap külső síkjára helyezték; a később megjelenő csengő szerepét töltötték be. Kerek vagy négyzetes alapra került a mozgatható és súlyos gyűrű, melynek belső felére olykor gomb készült – az alapon gyakran ellengombbal –, hogy a kopogtatásnál élesebb hangot adjon. A szepesszombati templom román kori kapukopogtatója négyszögletű, lépcsőzetes alapra szerelt ökörfej, szájában mozgó karika. A lőcsei Szent Jakab-templom Szent György-kápolnájának vasajtaját díszítő kopogtató formailag hasonló; készítési idejét a XV. századra tehetjük. Itt a kengyel alakú kopogtató dísze négylevelű lóhere, amely az ívek rövidülésében háromlevelűre zsugorodik.

A kopogtatók, miként ebben a korban a többi díszített vasműves alkotás is, a gótikus építészet stílusformáit követték, így a mérműveknél alkalmazott lóhere, majd később a halhólyagminta is megjelent rajtuk, díszeik között az állat- és szörnyalakok is helyet kaptak. A lőcsei Szent Jakab-templom sekrestyéjének kopogtatója oroszlánfejből csüng alá, a kassai dóm sekrestyeajtó-kopogtatójának gyűrűjén két gyík kúszik felfelé.

Hazai sajátosság, hogy növényi ornamentika, ágas-bogas faágak, indák fonódnak gyűrű alakúvá, ahogy a bártfai Szent Egyed-templom sekrestyeajtaján és a kolozsvári Szent Mihály-templom kapuján látható. Az lparművészeti Múzeumban lévő kopogtató is ezt az alapformát követi. A fogazott alap közepét változó méretű, sűrűn egymáshoz simuló halhólyagminták díszítik. A faágakból „fűzött” kopogtató mozgalmassága jól illeszkedik a kompozícióba. Az ajtóhúzó (fogantyú) az ajtólap belső síkján található, a súlyos vasajtók nyitását és csukását könnyíti meg. Néhány példája vasművességünk e korai szakaszából származik.

Külön kiemelném a bártfai Szent Egyed-templom kórusajtajának XV. századi fogantyúját. Alapja négyzet alakú, sarkai szegeccsel vannak rögzítve. A lemezt áttört, négyzetes levelekből formálták, a szív alakú mozgó fogantyút vésett halhólyagmintával, alatta pártázatként stilizált liliommal díszítették. A berethalmi evangélikus templom sekrestyeajtaján a fogantyút két recézett szélű, halhólyagmotívummal díszített pajzsra helyezték.

Az ajtó- és bútorvasalásoknál a pántokon kívül zárak is készültek, kilincs helyett rendszerint retesszel. Gyakran alul kiszélesedő pajzslemez alakúak, és helyüknek, rendeltetésüknek megfelelően szerényebben vagy gazdagabban díszítették őket.

A zárat rendszerint az ajtó belső felületére szegezték, átmenő vagy csak egyoldalú kulcsnyílássaI. A zárakon kiemelkedő V alakú vezeték – noha dísznek látszik – gyakorlati célt szolgált: a sötétben megkönnyítette a kulcs behelyezését a kulcslyukba.

A díszes zárakhoz díszes kulcsok készültek; főleg a kulcsfejek formálására fordítottak gondot. Ezek díszei is megegyeznek a már korábban említett építészeti motívumokkal (rózsaablak, káróablak, halhólyag, lóhere stb.).
Az épületeken elhelyezett ablakrácsokat éppen csak megemlítem, mert a középkorban, különösen korai szakaszában, csupán védelmi szerepük volt. A vaskos, rusztikus vaspálcák minden díszt nélkülöztek.

A XV. században az új igény kielégítésére tovább differenciálódott a vasművesség. Az 1287-i liege-i zsinat előírta az oltáriszentség biztonságos őrzését, jól zárható falifülkébe helyezesét. A középkori, fából készült szárnyasoltárok nem nyújtottak kellő védelmet a tűz és rablás ellen, ezért az evangéliumi oldalon – a szentély bal oldalán – szentségházat vagy falba mélyített, díszes keretelésű fülkét építettek, amelyet jól zárható vasajtóval láttak el.

A tridenti zsinat (1545–1563) határozata alapján a szentség az oltáron kapott helyet (tabernaculum), és ezzel a szentségházak építése megszűnt. Építésük a XIV. században kezdődött, de nagyobb részük – és főleg a díszesek – XV. századi.

A szentségházak, szentségfülkék kovácsoltvas ajtói gótikus vasművességünk legszebb alkotásai. A kor biztonsági szempontjainak megfelelően készültek, de az áttört művű rácson a szentséget tartó ciborium, monstrancia látható volt. Némelyik szentségházajtó finom díszei miatt már-már az ötvösség körébe sorolható. Az egyszerűbb szentségfülkék vasajtóinak kerete négyzet, csúcsív vagy szamárhátív alakú; átlósan vagy merőlegesen elhelyezett vasrácsok alkotják, amelyeknek metszési pontjaira egy-egy rozettát szegecseltek.

A szentségház-ajtók másik típusa mezőkre van osztva, bennük a mérművek ismétlődnek. Ennek jellegzetes példája a bártfai Szent Egyed-templom szentségházának három aranyozott és színezett rácsos ajtaja a XV. századból. Ezek mindegyike tizenkét mezőből áll, amelyeket halhólyagminták sokasága tölt ki. A középső ajtót a város címere díszíti; az alsó kétharmad része nyitható. Osztólécét dús levéldíszítéssel formálták. Az oldalsó ajtók felső sarkaiban két-két címerpajzs látható keresztbe helyezett, színezett bárdokkal. Magának a szentségháznak a készítője valószínűleg az a Kassai István, aki 1480 táján a kassai dóm pompás, a késő gótikára jellemző mértani formák gazdag változatával díszített szentségházát építette. Ezen csavart oszlopok, a szamárhátív sorokat koronázó, kúszólevelekkel megszakított tornyok, áttört árkádsorok követik egymást. Az oszlopok fölé helyezett címerek fontos adatokat közölnek, így a Hunyadi-címerből arra következtethetünk, hogy Mátyás korában készült. A remekül kovácsolt, sok építészeti elemet felhasználó rács készítőjét nem ismerjük, tervezőjének azonban Kassai mestert tartjuk.

A gölnicbányai templom XV. századi szentségházának ajtaja formailag ehhez hasonló. Egyszerű keretét és osztóléceit pajzsok díszítik; négy téglalap alakú mezőjét halhólyag motívumos rácsozat tölti ki.

Jelentős a máriafalvai templom szentségfülkéjének szamárhát íves, rácsos vasajtaja, amelyen a középkor számos építészeti motívuma fellelhető. A kompozíció a sokféle motívum alkalmazása ellenére is egységes. Feltehetően hazai mester munkája, s ez esetben XV. századi lakatosművességünk magas színvonalának bizonyítéka.

A bártfai szentségház egyszerűbb változata készült el a kisszebeni templom szentségházán. Átlós rácsozatú, évszámmal ellátott (1484) vasajtaját rozetták díszítik. Gazdagon díszített zárja alatt és fölött a ferdén haladó sávban halhólyagmotívum látható; ezek merevítőként szolgálnak, hogy megakadályozzák az ajtó deformálódását.

A közeli nyársardói templom szentségháza szerényebb, itt viszont a késő gótikus formák már a korai reneszánsz motívumokkal ölelkeznek.

Erdélyben Segesváron a Dombi Templom áttört leveles díszű, hatosztású ajtócskákkal készült szentségházajtajának rácsa érdemel említést.

A gótika idején az építészek neve már gyakrabban előfordult ugyan, mint a román korban, a lakatos azonban továbbra is névtelen kézműves maradt. Mindössze egy mesternevet ismerünk e korból, Sigismundus Fischer bécsi lakatosét, aki a pozsonyi Szent Mihály-templom elpusztult szentségházának a pozsonyi múzeumban őrzött késő gótikus, aranyozott kovácsoltvas ajtaján megörökítette nevét. A szentségház a XV. század hatvanas éveiben készülhetett, építészeti tagolással, íves bordákkal és karéjokkal, s halhólyagmotívummal díszített, téglány alakú kerettel. A keret négy sarkában heraldikai díszek láthatók: alul a magyar címer, felül a Szentgyörgyi grófok csillagos címerképe, mely talán a készíttetőre utal. Az átlós rácsú, csúcsíves árkádnyíIás ívét a kúszónövény hatásosan kiemeli. A lunettában a lángkoszorús IHS monogram a szakrális jellegre utal. A boltcikkelyekben Pozsony város pirossal és kékkel színezett, bástyás címere található; II. Ulászló pólyákkal és oroszlánokkal díszített címere pedig a készítés korára utal.

A kovácsoltvasat nemcsak az építészet kiegészítőjeként alkalmazták a középkorban, hanem már akkor is különféle világítótesteket alkottak belőle. A vas éghetetlen anyagánál fogva igen alkalmas e célra, tehát templomainkban változatos formálású középkori gyertyatartókat, mécseseket, falikarokat, lámpásokat és csillárokat őriztek. Századunkra azonban csak kevés maradt meg közülük; ezek is többnyire gyűjtemények ritka darabjai.

A gyertyatartók formáját és nagyságát elhelyezésük is befolyásolta, meghatározta. Az oltárra helyezett gyertyák részére kisebb tartók készültek, nyolcszögletű vagy kerek cseppfogó tányérral, tüskékkel, a tányérokon növényi, csúcsívsoros vagy liliomos díszekkel. Nagy gyertyák esetében a rögzítő tüskéket merőlegesen összehajló, áttört díszű pántok kísérik, melyek a gyertyát támasztó hüvelyt tartják.

Az oltár mellett álló, általában több gyertya számára készült gyertyatartóra is van hazai példa. A művészi vasműves emlékekben gazdag bártfai Szent Egyed-templomban a XV. század közepéről származó áldozati gyertyatartó állványának három sorban tizenkét karja van. Az ívben kihajló karok négyzetes serpenyőket tartanak, az alsó két sorban egyenként négy, a felsőben két gyertyatartó tokkal. A gyertyatartó alul volutás, kis lábakon áll, felül a nagy gyertyát támasztó hüvellyel zárul, melynek cseppfogó tányérján négy kisebb gyertya tokja sorakozik. A gyertyatartón minden rögzítés szegecsekkel, az áttört lemezdíszítés hidegformálással készült.

A kisszebeni templom nagy, álló gyertyatartója törzsként csavart rúdból, majd ebből kiágazó két mellékkarból áll. A cseppfogó tányér áttört pereme a gótika jellemző motívumait mutatja.

A gótikus falikarokból szintén kevés maradt fenn. A bártfai Szent Egyed-templom konzolra szerelt, kerek cseppfogó tányérját áttört lemez díszíti. Az Esztergomi Keresztény Múzeumban lévő középkori – pártázattaI övezett és alul növényi ornamentikával díszített – karos gyertyatartó feltehetően a garamszentbenedeki apátsági templomból származik.

Az egyszerű gótikus csillárok felfüggeszthető vasabroncsból és a gyertyák számára kis cseppfogó tányéros tüskékből vagy hüvelyekből álltak.

Eredetileg a Szent Egyed-templom szentélyében függött – ma már a városi múzeumban őrzik – a szakirodalomban „corona lucidá”-nak (világító korona) nevezett gótikus csillár. Hengeres kosara három vasgyűrűből és az azokat összekötő-merevítő tizenkét függőleges, felül háromszögletű oromrésszel és rozettavégződéssel díszített pántból áll. A pántokra tüskés cseppfogó tányért, föléje rögzítő karikákat helyeztek. A függőleges pántok közeit huszonnégy liliomos végződésű vakpánt díszíti. A csilláron belül, középen egy nagy tüske van, a középső, nagyobb gyertya elhelyezésére.

Hasonló csillár található Désen. Ismerünk más corona lucidákat is: a besztercebányai múzeumban van a póniki templomból származó csillár egy másik VI. századi példánnyal együtt, melyről különböző céhek jelvényei csüngene alá. A szmrecsányi templom csillára latin felirata szerint Szmrecsányi Péter és Kubinyi Zsófia ajándéka.

Szerényebbek voltak a mindennapi használatra szánt kézi gyertyatartók; ilyeneket használtak a villanyvilágítást nélkülöző falusi házakban még századunk elején is. Itt most csupán a XV/XVI. században használt kézi gyertyatartó típusát említeném, amely lábakon álló, íves cseppfogó tányérból és rugósan alakított szárból áll; a csavarmenetben elhelyezett gyertyatokot a gyertya hosszúságához lehetett állitani.

A keresztelőmedencét tartó díszes vasállvány alig hódított teret, a ritka emlékek közé tartozik. A németlipcsei templom állványa négy lábon áll, alsó részét csavart vasak merevítik, az állvány szára szintén csavart. Ez a forma a gótikára emlékeztet, de a medencét tartó kettős voluták és a szárak négy oldalra kihajló spiráljai már a közelgő stílusváltást jelzik, ezért készítési idejét a XVI. századra tehetjük.